Mit kapok ennyiért

Olasz meló, avagy Giuseppe helyrerak.

Az írás eredetileg a zsírlevél (az igazioliva-féle hírlevél) külön rovatának második része,

szerzője Giuseppe Scaricamazza, fogadjátok szeretettel.

Hogy ne kényelmesedjen el senki azon, hogy csak átugorható steril szakmai dolgokról fogok mindig írni, ma pont egy friss élményről számolnék be, és annak a filozófiai/szociológiai/társadalmi következményeiről.

Néhány hete egy gasztrorendezvényen megtalált egy ember, aki valahogy tudta, ki vagyok, és kérdezni kezdett az olívaolajokról.

− És milyen régiókból van olaja?

− Abruzzo, Puglia, Szicília, Ligúria, satöbbi.

− A szicíliai mennyibe kerül?

− A palack méretétől függ, meg aztán van 3 termelőm is onnan.

− Literes árat mondjon, mindegy, kitől.

− Az pont az egyetlen kiszerelés, ami senkinél sincs.

− Akkor legyen fél liter, majd felszorzom.

− A szicíliai 3400 körül van, de fejből még a saját telefonszámom is gondot okoz.

− 10 euró? Az eléggé reális.

− Aha. Bár az kb. 12 euró. De elnézést: mihez képest reális?

− Amit kapni lehet a piacon.

− Konkrétan hol? ­– Gondoltam, valami boltról fog beszélni.

− Tudja… van egy barátunk, aki kint él (kivándorolt magyar), és mindig hoz magával 100-120 litert vagy mennyit, és szétosztja.

− Palackba?

− Neeem, kannába! 5 literesbe.

− Igen, ha jó az olaj, akkor ez euróban akár reális is lehetne…

− Miért csak lehetne?

− Mert azon gondolkodom, hogy a barátja nyilván a termelőtől veszi. Olaszországban 4% az ÁFA, ha nem exportálja hivatalosan. Idecipeli, de amúgy is jönne Magyarországra, gondolom… Aztán persze…

− Persze mi? −  Erre látom, hogy kezd kíváncsi lenni, mire is akarok célozni.

− Semmi, csak a barátja úgy adja ennyiért, hogy ugye nem fizet rá környezetvédelmi termékdíjat, nem fizeti be a 27% áfát (a 10-12 eurós árban pedig az is benne van), nem fizet iparűzési adót, nem fizet rá nyereségadót, nem költ sem címkére, sem raktárra, sem kóstoltatásra (pohár, kenyér, szalvéta, na meg az elkóstoltatott olajok beszerzési ára), sem könyvelőre, sem matricagyártóra, sem grafikusra, nem tart fenn honlapot, nem kell árfolyamokkal bajlódnia, bankszámlát fenntartania, ragasztószalagot vennie, szállítókat keresnie stb. Meg így nem kell fenntartania az olajdíler szerény tudását sem, amire éveken át költött könyvekkel, szakmai utakkal, és rengeteg idővel meg rengeteg tanulópénzzel. De végül is… ha belegondolok… Hadd kérdezzem meg: a barátja nyaralni jön ide?

− I… igen… – mondja kicsit már dadogva.

− Szóval végül is, ha nem ezzel foglalkoznék, és idejönnék nyaralni, biztosan én is így finanszíroztatnám a vakációmat.

− Hát…ööö… Köszi, viszlát… − és szó szerint elrohant.

− Viszlát.  :)))

Persze szokásom szerint ezt most egy kicsit drámaian adtam elő, de ezek hangzottak el, és a végén láttam, hogy felmerült pár kérdés az úr szemében (meg tönkretehettem egy gyerekkori barátságot :DDD).

Nekem nincs bajom senkivel, aki hasonló szabályokkal játszik, mint én, de a sok szürke importnak, ha jobban belegondolunk, ilyen hatásai vannak. A minőségi olívaolaj nem olcsó, ezt főleg mi tudjuk. De amikor vesznek egy palack olívaolajat, gondolják csak meg, mennyi minden mást is mozgat a fizetett összeg.

És mi lesz, ha valami probléma keletkezik? (Ahol munka van, hiba is van, ugye.) Mert mi itt leszünk, és meg fognak minket találni, meg mindent meg fogunk tenni azért, hogy segítsünk. Mindezt nehezen tudom elképzelni, amikor valaki egy romkocsma kapualjában vesz „egy kis 5 literes cuccot.” Márpedig ilyet is láttunk már.

Jó bruschettázást mindenkinek.

Giu